Tájkertek kialakulása 3. rész

A MŰVÉSZETI ÁGAK LÁZADÁSA

A természeteszmény  megkövetelte, hogy minden egyes művészeti ág megteremtse a maga autonómiáját, s csak a maga lényegének megfelelő törvényeket kövesse. Ez elsősorban azt eredményezte, hogy a kertművészet függetlenedett az építészettől. 

Versailles, mielőtt XIV. Lajos kibővíttette volna a palotát (1662)

A művészetek elsőségéért folytatott, a reneszánsz óta elméleti vitákkal is kísért harcban a barokk korban a valóságban is az építészet győzedelmeskedett, mint rendező hatalom. A barokk összművészeti alkotás (Gesamtkunstwerk) egysége azon alapult, hogy a geometrikus hierarchiának megfelelő rangsor jön létre a különböző részelemek között, és ezek emelkedő rendben egy "iránypont" (point-de vue) felé tartanak.  XIV. Lajos Versailles-ában az abszolutista uralkodó napkirálysága alkotja a mindent átfogó jelentésbeli horizontot, a király hálószobája áll a palota, a város és a park középpontjában. Ez mind allegorikus formában a királyi hatalmat hangsúlyozza, s a mítoszok világára alapozva legitimizálja az uralkodó szerepét.

Angliában a barokk világkép ellen támadásnak az lett a következménye, hogy idővel elenyészett a barokk képi világ. A kerttervezőknek ekkor azt a feladatot kellett megoldaniuk, hogy a felszabadult természeti elemeket egy újfajta művészeti formarendnek megfelelően egységes egésszé komponálják. Az ideális természet megidézése kétdimenziós látványra tervezett, képszerű természetábrázolást követelt meg a kertben. A barokk kert széthullási folyamatából származó első tájkertek kötetlenül egymás mellé sorakozó természetkompozícióit követően egyre erősödött a festészet felé fordulás. A kerttervezés immár a festészet testvérművészetének tekintette magát. A tájkert háromdimenziós, bejárható "képek" formájában tárja látogatói elé az eszményi természetet. Joseph Spence (1699-1788) költő már 1752-ben úgy határozta meg a tájkertet, hogy az "képtár" a szabad ég alatt.

Claude Lorrain:  Aeneas Déloszon (1672)

A kialakuló új természe-télmény előkészítői azok a poétikus természetképek voltak, amelyeket az antik költők és újkori angol követőik rajzoltak meg, John Miltontól (1608-1674) James Thomsonig (1700-1748). Az árkádiai tájak formai sajátosságaira a 17. század idealisztikus tájképfesétzete nyújtott szemléltető példát, amely Rómában virágzott olyan művészek körében, mint Nicola Poussin (1594-1665), Claude Lorrain (1600-1673), Gaspar Dughet (1615-1675) és Salvator Rosa (1615-1673).Az angol nemesek akkoriban szokásos itáliai tanulmányútjai ("Grand Tour") elmélyítették és megerősítették mindazt, amire a festészet látni tanított. A Paradicsom keresztényi vágyképe Árkádia elvilágiasodott mitológiai fikciójával és a római Campagna képével így állt össze a művészetben korszakos jelentőségű természetlátomássá. Ellentétpárja az "északi táj" volt, amely holland festők, köztük Jacob van Ruisdael (1628-1682) vagy Allaert van Everdingen (1621-1675) nevéhez fűződik. Ezzel Shaftesbury óhaja, az egyszerű és érintetlen természet (unadorned nature) háttérbe szorult.