Tájkertek kialakulása 1. rész

A TERMÉSZET MINT SZABADSÁGSZIMBÓLUM

A kertek mindig egy óhajtott világ megidézései, egyben a legelső kert, a Paradicsom rekonstrukciói is. A Paradicsom képe a történelem során folyton változott, kibővült a külső természettel és az emberi természettel kapcsolatos újabb tapasztalatokkal, koronként változó meghatározásokkal, és a teremtés egyetemes rendjének modelljeként szerzett mindig újból érvényt magának. 

A versailles-i park, amelyet André Le Nôtre (1613-1700) tervezett.
A képen a Parterre de l'Orangerie (tervezte Jules Hardouin-Mansart)

E folyamat legmarkánsabb megjelenési formája a barokk kertművészeti stílus elleni lázadás volt. Ennek eredményeképpen született meg 1720 táján a tájkert. E kerttípust keletkezési helye után hamarosan "angolkert"-nek nevezték el. A barokk kertstílust sorra átvették Európa uralkodói, s hamarosan a főnemesség és a polgárság kertjeit is ez a stílus határozta meg.

Amíg a barokk kert a matematikai-kozmikus törvényszerűségek, és a hierarchikus állam- és világrend szimbóluma volt, addig az új tájkert pont arra törekedett, hogy elfeledtesse a valódi tájtól elválasztó határokat, ezzel egy új Paradicsom-elképzelés kiejezése kívánt lenni.

A Paradicsomot megidéző kertekben a középkortól fogva egyre nagyobb mértékben eluralkodott a geometrikus elképzelés. Erre az egyik legjobb példa az itáliai reneszánsz kertek, amelyek szorosan az építészethez igazodtak, és ezért Európa északi részein is ez a szigorú formaalkotás és megszerkesztettség jellemezte a kerttervezést. 

Villa d'Este, Tivoli (F. Venturini metszete), 1691

Az ókorban is arra törekedtek, hogy egy természetet utánzó kertstílust hozzanak létre. Ennek példáit elsősorban irodalmi forrásokból, mint például  Plinius villaleírásaiból, illetve a pompeji falfestmények kertábrázolásaiból ismerjük. Ehhez az előképhez igazodott a reneszánsz és a manierizmus korának néhány kertje, amelyben a mértanias és architektonikus formaalakítás mesterkéltségével néhány természetet utánzó részletet állítottak szembe. Tivoliban, d'Este bíboros vízesésekkel és szökőkutakkal teli kertjének (1560-1570 körül) egy szögletében az albanói hegyek, az Anio és a Tevere folyók mellett Róma kicsinyített mása is látható.

Az itáliai reneszánsz kertekben a hangsúlyozottan meghagyott növényzet az árkádiai őstermészetet kívánta megjeleníteni, amely tudatosan állt szembe a korabeli kertművészet ideális geometriájával. Az új angol kertművészet ihletői közé tartoztak a reneszánsz kertek effajta tészletei, mégpedig 18. századi elavult állapotukban.